Ha január, akkor áll a bál

Na jó, nem szó szerint, de tényleg. Nálunk itt, Hódmezővásárhelyen, itt a távoli vidéken máshogy vannak a diákbálak, mint máshol. Habár nekem jobban is tetszik így, meghittebb. Mondom is, hogy miért.

Alapvetően ugye a végzős diákbálakat szokás szalagtűző bálnak is hívni. Viszont Vásárhelyen ez két külön ünnepélyre szét van bontva. Esetemben, a Németh László Gimnázium, Általános Iskolában (hiszen anno itt végeztem) úgy volt és van is, hogy november közepe-vége felé a végzős osztályok tartanak egy szalagtűzőt, ahol egy-másfél órás előadás kereteiben parodizálják az iskolai életüket. A produkció nyilvános, sokszor az alsóbb évfolyamok, a volt diákok, de még a családok is eljönnek megnézni, nevetni egy jót. A műsor után minden osztály elvonul, családok, barátok hazamennek, feltűzik a szalagot és koccintanak a sikeres jövőre, érettségire.

És akkor ott a bál…

És hogy miért szeretem még jobban ezeket az eseményeket?

Egy jól elkészített fekete-fehér kép mindenhol megállja a helyét, de talán, ott, ahol minden erről a két árnyalatról szól, nos, ott a legjobb!

Ezt az ünnepséget követi a bál. A diákok hónapokat készülnek profi tánctanár segítségével arra, hogy a Fekete Sas fantasztikus épületében eljárják végzős táncaikat. Az est során többször járják el a táncot és mindegyik egy teljesen új élménnyel szolgál a jelenlévőknek. (Ennek mondjuk oka lehet az is, hogy 23 órakor már kicsit oldottabb a hangulat.)

Hogy én miért szeretem ezeket a bálakat? Van benne egy nosztalgiafaktor részemről, hiszen nem csak a saját, hanem másik két bálon is volt lehetőségem táncolni. Másrészről pedig szeretem ennek a napnak a nívóját. A fiúk öltönyben, lányok pedig habos-babos esküvői ruhákban. Mozgásuk elegáns, az est hangulata pedig olyan bohém, élettel teli. Mindezek mellett egyszerre érzi jól magát diák és tanár, szülő és gyerek. Ezt a hnagulatot pedig nem lehet nem szeretni. Kicsit olyan 19. századi, egyedi.

Tomi