Kutyafotózás, avagy a négylábúak is kijár egy jó portré!

Akiknek nincs kutyusuk vagy nincsenek olyan közeli kapcsolatban az ebbel, mint én, azoknak kicsit furcsa lehet, hogy igenis szeretem a kutyámat fotózni. Az még csak hagyján, de büszke is vagyok ezekre a képekre, olyannyira, hogy ez köszön vissza a telefonom hátteréről, a fizikailag megfogható képről a falon, sőt jobban belegondolva keresnem kéne a helyet, ahol nincs kint. Na jó, most túloztam, ellenben minden viccnek a fele igaz.

Azt vettem észre, hogy tényleg trend lett az, hogy a kutya/macska afféle gyerekpótlék tud lenni a fiatalok körében. Most nem ennek a demográfiai hatását vizsgáljuk, hanem azt, hogy a háziállat eggyel beljebb került a családnak nevezett intézménybe. Felmehet a kanapéra, együtt alszik a gazdikkal, sorolhatnám.

Mindazonáltal szeret elhitetni magunkkal (vagy tényleg így van), hogy kedvenceink detektálják mikor nem vagyunk jó passzunkban és megtesznek mindent, amit tudnak annak érdekében, hogy kisegítsenek bennünket ezekből a szitukból. Mivel ők ott vannak, amikor nekünk kell a segítség, önzetlenül (vagy macskák esetében nem annyira, hehe) próbálnak vigasztalni, bújni. Továbbá aranyosak, puhák, jó az illatuk, meg amúgy szórakoztatóak is, így semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy igenis kötődünk hozzájuk.

És ha már kötődünk, akkor bizony fontos elemei a mindennapjainknak, néha motorjai annak. Egyik kedvenc történetem az othonról való elköltözésemhez és az első, barátnőmmel közös kutyámhoz, Licsihez kötődik. A Covid legnagyobb parájában költöztünk össze, akkor, amikor semmit nem lehetett csinálni. Egész nap, home officeos egyetmistákként voltunk itthon. Szeretettünk volna egy kutyust, így elkezdtük keresgélni. Így találtunk Licsire, egy tacsira, aki gyakorlatilag rendszert vitt a mindennapokba. Miatta eljártunk napi minimum 40 percet sétálni, futni, mozogni, amire igenis szükségünk volt a járvány ideje alatt. Mondanom sem kell, hogy ez azonnal kialakította a kötődést. Ekkortájt kezdtem el fotózással komolyabb szinteken foglalkozni és gyakorta ő volt az alany.

Ő itt Körte, a második közös kutyusunk, róla már kicsit másabb technikával készítettem-készítek képeket.

Az akkori képek a mai napig kint vannak a falon, pedig korántsem olyanok, mint a maiak. Licsi mindig az első közös kutyus marad, a képek pedig örökké emlékeztetnek bennünket! Ezért (is) tartom fontosnak a kisállat fotózást, hogy mindig ott legyenek velünk!